3. fejezet - Sophie

Sziasztok!

Nagyon köszönöm az eddigi érdeklődést, oldalmegjelenítéseket, feliratkozókat! Nagyon jólesik, de annak még jobban örülnék, ha még többen írnátok, akár a chatbe, akár a bejegyzések alá, hiszen ebből tudom, hogy tetszik nektek a történet! :)
Azt hiszem, elmondhatom, hogy ebben a részben már beindulnak az események, nagyon kíváncsi vagyok rá, hogyan értékelitek mindezt. Úgyhogy várom a véleményeteket! :) Jó szórakozást!


Sophie a föld fölött lebegve ért haza. Nadine és ő egy darabig együtt sétáltak, ám a lány el is feledkezett róla, hogy a folyosón látottakról kérdezze újdonsült barátnőjét – túlságosan is boldog volt ahhoz, hogy mással törődjön. Noha ez egyáltalán nem jellemezte – hiszen mindig szívesen meghallgatta a barátait, és őszintén együtt örült velük –, most minden gondolatát kitöltötte Cal. Cal és az érintése az arcán.

El sem akarta hinni, ami a folyosón történt. Dr. Lightman pillantásai egyébként is feltűntek neki, nem tudta őket mire vélni, de az, ahogyan finoman megcsípte az arcát… Semmiféle fájdalmat nem okozott vele, éppen ellenkezőleg… Csakis vágyat, már-már fájó és mardosó vágyakozást, ami belobbantotta az egész testét.

Miután elköszönt Nadine-tól, lassan bolyongott hazáig, majd felment az apró, de otthonos és melegséget árasztó lakásásába. A nagymamája örökségéből vásárolta, és már egy éve élt benne – az egyetem utolsó szemesztereire innen járt. Az otthona napról napra szebb lett, egyre inkább őt tükrözte. A rajzai és festményei elborították a falat – kiskora óta tehetségesnek bizonyult, és ez maradt szíve legkedvesebb hobbija, sőt, néhány képet a legjobbak közül már el is adott a városi galériának. Rongyszőnyegek tették puhává a lépteit, miután az előszobában megszabadult a magas sarkaitól. Belépett a nappaliba, és beszívta az enyhe festékillatot, ami a szenvedélyének köszönhetően sosem párolgott el igazán. Lerogyott a sötétkék kanapéra, és az arcába nyomta az egyik hímzett díszpárnát, ami szintén az ő keze munkáját dicsérte. Cicája, Garfield nagyot nyújtózott, majd puha és kerekded testét áthelyezte gazdája ölébe. Sophie automatikusan simogatni kezdte a vörös és fehér mintás bundát, a macska pedig hangosan dorombolva dörgölőzött a kezéhez.

-          Ó, dagi, ma szuper napom volt. Megismertem életem szerelmét, és nem tudom, ő mit gondol rólam. De ma hozzáért az arcomhoz, és olyat éreztem, mint még soha, tudod? Kár, hogy a főnököm – öntötte ki a szívét a cicának, majd önkéntelenül felnevetett a megnevezésen, amivel Calt illette.

Garfield hízelkedve döntötte a fejét Sophie tenyerébe, ő pedig szomorkásan elmosolyodott, és tovább kényeztette kis barátját.

-          Hinnéd, hogy Joseph után egy olyan férfit nézek ki, aki az apám lehetne? De annyira jól néz ki, dagi! Az a sötétszőke haj, néhány tincs mindig a szemébe lóg. A szeme pedig… Néha zöldnek tűnik, máskor kékesnek, és hogy tud vele nézni! – Sophie eldőlt a kanapén, Garfieldot pedig kinyomta maga fölé, úgy nézett a cicára, aki megpróbálta elkapni gazdája orrát. – És a kézfeje, te jó ég! Mindig ott hadonászik vele az orrom előtt, én meg próbálok nem felnyögni… Kész vagyok, dagi! – visított fel a lány, rémült nyávogásra késztetve a macskát.

Sophie összeölelgette a cicát, aki egy idő után beletörődött a sorsába, és némán tűrte, hogy gazdája rajta élje ki szeretetteljes rohamát. Mikor a lány eleresztette, Garfield tőle teljesen idegen fürgeséggel szökött fel a tévé fölötti könyvespolc tetejére, és összegömbölyödött a Harry Potter 7. részén.

Sophie sóhajtozva fetrengett még egy kis ideig, aztán zuhanyozott, fogat mosott, majd gondosan kiválasztotta a másnapi ruházatát. Bedőlt az ágyába, amely körül halványan világító fényfüzér ékeskedett. Magához ölelte Garfieldot – úgy tűnt, a macska máris elfelejtette az előző megpróbáltatást –, majd álmodozó mosollyal szundított el.

Másnap tetterőtől buzogva és jókedvűen ugrott ki az ágyból, felkapta az előző este kikészített sötétzöld blúzt, amely még ragyogóbbá varázsolta a szemét, valamint szürke szoknyát, miközben dúdolva majszolt egy müzliszeletet. Laza, szélfútta hatást keltő kontyba csavarta a haját, és az egyik kedvenc számát hümmögve mosott fogat. Beleugrott egy szürke, telitalpú cipőbe, és már riszált is kifelé a lakásból.

A legnyálasabb és a legvidámabb számait hallgatva sétált a Lightman Csoport épülete felé, és alig akarta elhinni, hogy az immár a munkahelye. Kedvesen köszönt a recepciós hölgynek, aki máris ismerősként üdvözölte, majd felriszált Cal irodájáig. Hevesen doboló szívvel kopogott be, majd amikor felzengett odabent Dr. Lightman reszelős és minden érzéket borzoló hangja, óvatosan benyitott.

Legnagyobb megdöbbenésére egy vörös perzsamacska kocogott felé rövid és görbe lábain, hosszú, dús és fényes bundája csillogott az ablakon beáradó fényben. Elrugaszkodott a földtől, és Sophie karjába vetette magát, majd vadul dorombolni kezdett. A lány meglepetten kezdte simogatni az állatot, és kérdőn nézett Calre, aki vigyorogva figyelte a cicát és a gyakornokát.

-                Hát ki ez a szépség? – mosolygott főnökére Sophie.

-  Mortimer. Biztos voltam benne, hogy macskás, Sophie, ezért elhoztam, hogy megismerkedhessenek.

Sophie felkuncogott, a cica dorombolása azonban kis híján elnyomta a hangját. Fogalma sem volt róla, Cal honnan vette, hogy a macskákért rajong, de nem is számított. Teljességgel levette a lábáról a gesztussal, hát még az a felismerés, hogy a főnöke maga is cicás, és ráadásul rendelkezik egy ilyen édes jószággal.

Mosolyogva hagyta, hogy Mortimer leszökkenjen a karjaiból, és figyelte, amint a macska felugrik gazdája ölébe. Cal simogatni kezdte az állatot, Sophie pedig önkéntelenül is azt kívánta, bár ő lehetne Mortimer.

-          Remélem, jól telt az éjszakája – vigyorodott el Cal, Sophie pedig csak bólogatott.

Remélte, hogy el tudta rejteni a gondolatait, na és az emlékeket. Dr. Lightman intésére közelebb lépett, majd leült. Cal mellé húzta a székét, és egész délelőtt arcképeket és videófelvételeket néztek, Sophie-nak pedig meg kellett mondania, mit lát. Úgy érezte, remekel, annak ellenére is, hogy végig tudatában volt annak, milyen közel ül hozzá a főnöke, még az illatát is érezte. Mégis tudott figyelni, és ezért kitüntette magát gondolatban.

A délelőtt csak úgy repült, és Cal láthatóan egyre elégedettebb volt. Épp ebédre bocsátotta Sophie-t, amikor kopogtattak, és belépett egy karcsú, kedves arcú nő, csinos, fekete ruhában.

-          Á, Sophie, hát végre megismerem! – mosolyodott el, miközben kezet fogtak. – Gillian Foster vagyok.

-          Nagyon örülök, hogy végre találkozunk, csak szépet hallottam önről – mosolygott vissza rá Sophie, és ahogyan Nadine-t, úgy Gilliant is rögtön a szívébe zárta.

-          Sophie, arra gondoltunk, hogy tartanánk egy kis kötetlen csapatépítő összejövetelt ma, munka után. Riával és Eli-jal még nem is találkozott. Van egy jó kocsma a közelben.

Sophie szeme rögtön felcsillant, és kérdőn fordult Cal felé, hiszen remélte, hogy ő is eljön – és persze, hogy engedélyt ad az ötletre.

-          Hadd találjam ki: ezt az egészet Nadine találta ki – szólalt meg a férfi kissé bosszúsan.

-          Persze – nevette el magát Gillian. – De egyetértek vele, erre már szükségünk van, és Sophie is könnyebben tud velünk beszélgetni oldottabb hangulatban.

Cal tiltakozni akart, ám Gillian felemelte a kezét, és már indult is az ajtó felé.

-          Kifogás nincs, megjelenni kötelező. – Azzal már el is tűnt.

Sophie vigyorogva fordult a férfi felé, ám ezúttal ő tette fel a kezét.

-          Ne is mondjon semmit! Nyomás ebédelni!

Sophie kuncogva engedelmeskedett, és a nap hátralévő részében alig bírt magával. Rég mozdult ki utoljára, és titkon remélte, hogy kicsit közelebb férkőzhet Dr. Lightmanhez, ha mindketten legurítanak pár pohárkával. Cal délután tovább folytatta a vizsgáztatását, de ő kalandozó gondolatai ellenére is kiválóan megfelelt.

A munkaidő lejártával izgatottan pattant fel, főnöke pedig kissé kelletlenebbül követte. Az előcsarnokba érve ott találták Gilliant, Nadine-t és Dr. Jensent. Sophie kissé megilletődve fogott kezet Nadine szívszerelmével: a pszichiáter mágikus tekintete megijesztette, de kezdte érteni, miért van úgy oda úgy a barátnője. A férfi nagy és erős keze teljesen elnyelte az övét. Mikor Dr. Jensen elfordult, és Callel kezdett beszélgetni, Sophie sokatmondó vigyort villantott Nadine-ra, a lány pedig megkönnyebbülten viszonozta. Talán az áldására várt? – merengett magában Sophie, miközben elindultak – Ria és Eli a megbeszélt helyen várták őket ugyanis.

-          Olyan szexi, ugye?! – tört ki Nadine, miközben ők ketten hátramaradtak.

-          Igen, nagyon karizmatikus – vigyorgott Sophie.

Nagyon örült, hogy a lány végre nem titkolózik tovább előtte – úgy vélte, így az utolsó fal is leomlott előttük, és valódi barátokká váltak máris, ilyen rövid idő alatt.

-          És milyen magas és erős – folytatta Sophie, mire Nadine szemmel láthatóan tócsákká folyt az aszfalton.

-          Máshol is jók az adottságai – kacsintott Sophie-ra, mire mindkettejükből kitört a vihogás.

Cal szemrehányó és értetlen tekintettel jutalmazta őket, mire Sophie gyomra mélyén megmozdult valami forró. Ugyanakkor a vihogást sem tudta abbahagyni, tovább kellett nevetnie.

-          És milyen volt ma Callel? – húzkodta a szemöldökét Nadine.

-          Ahh – összegezte a véleményét Sophie, mire ismét kirobbant belőlük a jókedv.

Eközben beléptek a kocsmába, ahol kellemes zsongás és tűrhető mennyiségű ember fogadta őket. Sophie máris remekül érezte magát.

-          Úgy látom, a hölgyeknek nem is kell már inni, így is a tetőfokán a hangulat – lépett közéjük vigyorogva egy magas, fiatal férfi, akinek a homlokába hullottak göndör, sötét fürtjei.

Sophie önkéntelenül is megnyalta az ajkát, a férfi ugyanis meglehetősen jóképű volt, hófehér fogait pedig bőszen villogtatta rájuk, miközben átkarolta mindkettejüket. Nadine felnevetett, és lerázta magáról a fiú karját.

-          Köszönjük, Eli, jól bemutatkoztál Sophie-nak.

-          Á, szóval te vagy Sophie. Mindig is szerettem Lightmannek dolgozni, de mostanában olyan nőket vesz fel, hogy öröm minden munkanap – vigyorgott csábítóan Loker, miközben mélyen Sophie szemébe nézett.

A lány elpirulva felnevetett. A szeme sarkából látta, hogy Cal őket figyeli, ami igencsak jólesett neki. Remélte, hogy a főnöke féltékeny, és szíve szerint leütné mellőle Eli-t. Kacéran lesett fel a pillái alól a férfire.

Nadine vigyorogva fogta karon Sophie-t, és odakormányozta az asztalukhoz. Ellentmondást nem tűrve lenyomta őt a Cal mellett árválkodó, üres székre, ő maga pedig Dr. Jensen mellé ült. 

Sophie vigyorogva nézett Nadine-ra, egyfajta köszönetképp. Miközben megrendelték az italokat – mindenkinek egy kör rövidet és valami kísérőt –, a lány alaposan megfigyelte Nadine-t és mentorát. Hiába lehetett közöttük legalább tíz év korkülönbség, tökéletes párnak tűntek – még úgy is, hogy hivatalosan együtt sem voltak. Dr. Jensen elképesztően udvarias és előzékeny volt mindenkivel, de különösképpen a lánnyal. Szenvtelennek és közömbösnek tűnt, de eleven szemét állandóan Nadine-on nyugtatta, mindig tudta, mire van épp szüksége. Ha a lány megszólalt, kizárólag rá figyelt, és halvány mosoly jelent meg a szája sarkában. Sophie felsóhajtott, majd mosolyogva fordult Ria felé, akivel hamarosan csevegni kezdtek.

Néhány kör után mindenki oldottabb hangulatba került, és az asztalnál ülők egysége is felbomlott kissé. Sophie az ittas állapotában rá jellemző túlzott őszinteséggel áradozott Calről Gilliannek, Ria épp egy férfi figyelmét élvezte a bárpultnál, Cal eltűnt valahová, Nadine pedig Lokerrel beszélgetett. Úgy tűnt, a férfi mindenkinek hevesen udvarol, Nadine viszont csak nevetett rajta. Sophie-ban azonban még néhány kör vodka után is élénken dolgozott a megfigyelő. Kíváncsian nézett Dr. Jensenre, miközben Nadine felkacagott Eli egyik mondatán. Matthew arca enyhén megrándult, noha látszólag a borospoharával játszadozott. Sophie elvigyorodott, és kihasználta, hogy Gillian a mosdóba indult, odahúzta a székét a pszichiáter mellé.

-          Kiakasztja, ha együtt látja őket, igaz? – kérdezte halkan.

-          Tessék? – kérdezett vissza Matthew, de Sophie látta, hogy a márványból faragott vonásokat is kissé összekavarta az ital.

-          Ugyan. Tudja, kikről beszélek. De nyugalom, Nadine csak magát akarja. Látom rajta – bólogatott nagy bölcsen Sophie, mire Dr. Jensen arcán halovány mosoly suhant át.

-          Nekem sem könnyű, mert ő olyan fiatal és gyönyörű, igazi tehetség. Könnyedén megunhatja a várakozást, hogy együtt lehessünk. Elvehetik tőlem – motyogta, és Sophie először azt hitte, rosszul hall.

A komoly és mindig közömbösnek tűnő férfi az érzelmeiről beszél? Hihetetlennek tartotta, de figyelmesen nézett Matthew-ra, aztán finoman elmosolyodott.

-          És ezeket mondta már neki is?

Nem lepte meg, hogy Dr. Jensen finoman megrázta a fejét. Hogyan is beszélhetne minderről pont ő, aki a jelek szerint ilyen nehezen nyílik meg másoknak?

-          Hát akkor mondja el neki! Vonuljanak el kettesben a mosdóba – vigyorgott, mire Matthew is felnevetett. – De előtte még hadd menjek ki egy percre én is – mondta Sophie, és kissé nehézkesen felállt.

Mielőtt a mosdóhoz vezető rövid folyosóra kanyarodott volna, még visszanézett. Dr. Jensen ismét Nadine teljes figyelmét élvezte, sőt. Sophie hangosan felkuncogott, ahogy végignézte, amint Matthew lágyan félresimít egy hajtincset Nadine arcából, utána pedig a lány arcát simogatta meg nagy kezével, amit a tanítványa úgy imádott. Sophie jót mulatott barátnője arckifejezésén, amit a bamba szerelem kifejezéssel tudott volna leginkább körülírni.

Még a mosdóban is vihogott. Amikor azonban kilépett, a földbe gyökerezett a lába. Joseph állt előtte a falnak dőlve, karba font kezekkel. Exbarátja ugyanolyan jóképű volt, mint régen, ám a szemében veszélyes fény csillant az alkoholnak köszönhetően.

-          Szia, bébi, hiányoztál – lépett közelebb, és már fonta is erős karjait Sophie dereka köré.

A lány tagjait megfagyasztotta a rémület. Feltolultak benne a rémes emlékek, és a torkát fojtogatni kezdte a pánik. Az elfogyasztott alkohol hatása egy pillanat alatt elillant. Hátrálni kezdett, de falnak ütközött.

-          Joe, kérlek, hagyj békén! Vége van, engedj el! – motyogott remegő hangon.

-          Ugyan, szivi, elég ebből, tudom, hogy te is akarsz, megint velem akarsz lenni – duruzsolt Joseph.

Ajka már súrolta Sophie-ét, miközben a lány eszelősen rúgkapálva próbált szabadulni, de volt barátja túl erős volt. Amit régen úgy szeretett benne, az ezúttal átoknak bizonyult. A következő pillanatban Joseph eltűnt előle – pontosabban elrepült, a lány pedig kis híján elesett a lendülettől. Kábán nézett körül, és Calt pillantotta meg. Főnöke zihált az indulattól, összeszorított ökle piros volt. Joseph a fal tövében feküdt, orrából ömlött a vér. Láthatóan nem volt magánál. Cal vetett egy utolsó pillantást a földön fekvőre, majd Sophie felé fordult. Szeme csupa aggodalom és féltés volt.

-          Jól van, kedves? – kérdezte lágyan, mire Sophie-ból kirobbant a zokogás.

A rettegés mostanra döntötte le a lábáról. Cal egy pillanatig sem habozott, odalépett hozzá, és magához ölelte, kezét védelmezve a lány tarkóján nyugtatta, és lágyan simogatta a haját. Sophie hozzásimult, arcát Cal mellkasába fúrta. A férfi percekig ölelte, miközben alig érezhetően ringatózott vele, Sophie pedig lassanként megnyugodott.

Lassan húzódott el a férfitől, és szipogva fogadta el a zsebkendőt, amit Cal nyújtott felé. Reszkető kézzel törölgette a szemét.

-          Jöjjön, kimegyünk egy kicsit a friss levegőre. Ezt a szemetet pedig kidobatom – mondta Cal, és védelmezőn átkarolta Sophie vállát, úgy kísérte ki az utcára.

Sophie remegve simult Calhez, és csak kábán érzékelte, hogy a testük nemcsak most ér össze, hanem percekig ölelték is egymást. Ám a sokk túl erős volt még, tudta, hogy majd csak otthona nyugalmában tudja kielemezni, ami történt. 

Az utca levegője kissé megnyugtatta, és leült az útpadkára. Cal sietve levette a zakóját, és a lány hátára terítette, ő pedig hálásan húzta szorosabbra magán. Nagy levegőt vett, és ömleni kezdett belőle a szó.