4. fejezet - Cal

Sziasztok!

Nagyon köszönöm az eddigi kattintásokat és kedves kommenteket! :) Remélem, ez a rész is tetszik majd nektek, várom izgatottan a véleményeket! Itt kicsit betekintést nyerhettek Sophie múltjába. 

Jó szórakozást is előre is búék!

Calben sosem tapasztalt féltékenység és düh zubogott fel, amikor meglátta a Sophie-t fogdosó, izmos idegent a szűk kis folyosón. A fiatal férfi rosszfiú volt, ezt egy pillantással felmérte, erre utalt az oldalt hitlerjugendesen felnyírt haj, az agresszíven megfeszülő áll, a hivalkodóra pumpált, atlétatrikóból kivillanó izmok. Fogalma sem volt róla, mi köze lehet ennek az alaknak Sophie-hoz, de nem is érdekelte, csak a bajba jutott lány szenvedését látta. Mintha vörös posztót lengettek volna meg a szeme előtt. Azonnal felmérte a helyzetet, rögtön látta, hogy a lánynak ellenére van az ölelés és a majdnem kialakuló csók, az idegen pedig részeg és erőszakos, és valószínűleg a szép szóra nem hallgat. Mindez egyetlen pillanat alatt szaladt át az elméjén, és már cselekedett is. Fénykorában leverte volna fiatal ellenfelét akkor is, ha józan, és most sem volt gyenge, a düh ráadásul megkétszerezte az erejét, és a hirtelen támadás előnyeit is magáénak mondhatta. 

Őrült erővel lendítette hátra a jobbját, és orrba vágta a férfit, eltalálva a száját is, majd perverz elégtétellel töltötte el, amint a támadó ájultan zuhan a falnak, majd lecsúszik a földre, a piafoltok és cigarettacsikkek közé, ahová való. Orrából és felrepedt szájából is ömlött a vér, bepiszkolva Cal kezét, de nem törődött ezzel. Legszívesebben még bele is rúgott volna párat a támadóba, és ha egyedül van, talán meg is teszi, ám ezúttal sokkal fontosabbnak érezte, hogy azonnal megnyugtassa Sophie-t, aki a jelek szerint sokkos állapotba került. Minden fizikai tünet a rettegést mutatta: a reszkető ajka, a hófehér arca, nagyra kerekedett szeme.

Amikor óvatosan megszólította, aggodalomtól megremegő hangon, akkor a lány zokogva borult a mellkasára, ő pedig egy bűntudatos pillanatig hálás volt a támadónak, amint a remegő és forró test hozzásimult. Rég nem ölelte meg ennyire hevesen és érzelmektől dúltan senki, és most nagyon is jólesett neki a dolog. Ráadásul még senki nem illett ilyen tökéletesen a karjaiba… Lágyan simogatni kezdte a lány selymes haját, szabad karját a dereka köré fonta, miközben finoman ringatózott vele. Nem kellettek a szavak, az érintéssel ezúttal többet segített.

Amikor Emily, a mostanra kamasszá érett lánya kicsi volt, és sírva riadt valamilyen rémálomból, ugyanígy ringatta őt is. Az emléktől halványan elmosolyodott, és mélyen beszívta Sophie lágy és finom, kissé édes illatát. A kábító aromáról a béke, a nyugalom és a tisztaság jutott eszébe. Éppen azok a dolgok, amikre vágyott.

El sem tudta képzelni, hogyan tudta bántani ez az állat ezt a lányt, aki csak gondoskodást és védelmezést érdemelt, olyan kedvességet, amit ő is adott mindenkinek. Calben ettől ismét feltámadt az indulat, de igyekezett lecsillapodni, és átadni magát a pillanatnak és az ölelésnek.

Miután Sophie testében csillapult a remegés, és a sírása szipogássá szelídült, Cal elengedte. Kelletlenül tette, de tudta, hogy a vigasztalásnak koránt sincs vége, és éppen ezért nem hagyhatja, hogy a kicsinyes vágy a lány érintése után megakadályozza azt, hogy begyógyítsa a lelkén ejtett sebet.

Zsebkendőt nyújtott Sophie felé, aki zavartan félrenézve fogadta el. Óvatosan törölgette a szemét, ami a könnyektől olyan zöldnek tűnt, mint a napsütötte tenger. Tiszta volt és gyönyörű, a fájdalom csak még szebbé varázsolta. Cal elámult ennyi varázslat láttán, ám nem mutatta ki, csak az aggodalmát. Nem akarta még jobban összezavarni Sophie-t. És nem is lett volna helyes elárulni a vonzalmát. Nem hiányzik a lánynak még egy problémás alak, elég volt ez a Joseph fickó… De nem tudta és nem is akarta magára hagyni a lányt, most semmiképp.

-          Jöjjön, kimegyünk egy kicsit a friss levegőre. Ezt a szemetet pedig kidobatom – mondta sötét elégtétellel, miközben magához karolta a lányt.

Sophie védelmet keresve bújt hozzá, ő pedig a világ királyának érezte magát. Útközben odaszólt a pultosnak, hogy akad egy szemét, akit ki kellene söpörni. A férfi azonnal ugrott – Cal nemrégiben tett neki egy szívességet, amivel kihúzta a bajból. Cal tudta, hogy a pultos a mosdók mellett nyíló ajtón át a kocsma mögötti sikátorba hajítja a kellemetlenkedőt, a vizeletbűzbe és a törött üvegek közé. Ez pedig furcsa megelégedéssel töltötte el.

Ahogy kiértek a friss levegőre, Sophie lassan leereszkedett az útpadkára. Cal rögtön lekapta a zakóját, és a lány vállára terítette. Hűvös volt már kissé, nem akarta, hogy a gyakornoka megfázzon. A fiatal nő felpillantott rá a gyönyörű szemével, sűrű pillái alól lesve, és Cal végtelen hálát olvasott ki a tekintetéből. Mielőtt bármit tehetett volna, Sophie-ból ömleni kezdett a szó, ő pedig figyelmesen hallgatta.

-          A volt barátom… Joseph. Két évig jártunk együtt, amiből az első álomszerű volt. Aztán… Dührohamai lettek. Már az elején feltűnt, hogy kissé birtokló természetű, de nem zavart, annyira szerelmes voltam, hogy arra gondoltam, bizonyára ő is így van velem, ez az oka annak, hogy ennyire ki akar sajátítani. Egy év után azonban bárki rám nézett az utcán futólag, Joe kiakadt, ordibált velem, de volt, hogy megvert valakit, aki megkérdezte tőlem, hogy hány óra van. – Sophie keserűen

felnevetett, maga elé meredt, ám Cal nem szólt közbe, jól is tette, mert a lány máris folytatta. – Szóval látnom kellett volna, hogy milyen, de én csak mentegettem, kifogásokat gyártottam a számára. Hiszen egy-egy dühkitörés után mindig sírva könyörgött, hogy bocsássak meg, virágot és csokit vett, hízelgett, szerelmet vallott, esküdözött, hogy soha többé nem fordul elő. És engem sosem bántott. Kiabált velem, vagy gúnyosan beszélt, de sosem emelt rám kezet. Mindig reméltem, hogy ez a dühöngés volt az utolsó, és igazat mond akkor, mikor javulásról beszél… Most már tudom, hogy tipikus eset volt. Aztán… Egyszer felhívott az egyik fiú csoporttársam, és miután leraktam a telefont, Joe… Ő… Megragadta a felkarom, és megrángatott, aztán nekilökött a falnak… Akkor felnyílt a szemem, és elmenekültem tőle. Az apám mindig arra tanított, hogy a testem csak az enyém, és soha, senki nem érhet hozzá úgy, ahogy én nem akarom… Azt is mondta, hogy egy fiú sem bánthat, soha. Tudtam, hogy bármennyire is fáj, el kell hagynom Joe-t, mert az ilyen alakok nem változnak meg soha. Ha egyszer megrángatott, máskor megüt majd, vagy újra a falnak lök… Aztán persze Joe zokogva könyörgött hetekig, hogy béküljünk ki, de nem voltam hajlandó. A keze nyoma a bőrömön emlékeztetett rá, hogy mi történt. Hetekig ott volt… Joe-t pedig hónapok óta nem láttam. - Sophie hangja elfúlt, és reszketősen sóhajtott.

Calnek ismét ökölbe feszült a keze. Hogy merészelte az a szemét állat bántani ezt a csodálatos teremtést? Cal el sem tudta képzelni, mi járhatott a fejében. Bár ez a lány megért bármit, máris látta, és ő maga is kiütött egy embert miatta, de az egészen más eset volt. Hiszen védelmet érdemel, nem bántalmazást.

Az, hogy megvádolják hűtlenséggel, hogy betegesen féltékenyek legyenek rá, hogy bántsák… Nem tudta elhinni, hogy a lány bármiféle okot adott volna a gyanúra. Fortyogott benne a düh. Az a vadállat nem tisztelte és becsülte azt az ajándékot, amit kapott. Nem volt hálás érte, rútul bánt vele. Szíve szerint visszament volna a kocsmába, hogy agyonverje azt a gyáva férget.

Mélyet sóhajtott, hogy megnyugtassa magát, majd leült Sophie mellé, lábuk összeért. Tétován odanyúlt, és megpaskolta a lány kezét, ami a térdén pihent.

-          Nézze, Sophie, még nagyon fiatal, és hozott egy hibás döntést. Olyan embert szeretett, aki nem érdemelte meg magát. Mindenkivel megesik. De csak Joseph hibás ebben a történetben. Maga az áldozat. Ezt tudja, ugye? Nem hibáztatja magát azért, amiért nem tudta őt megváltoztatni, ugye?

Sophie kerülte a tekintetét, de Cal addig nézte őt, amíg össze nem találkozott végül a pillantásuk. A lány szomorú és kissé bűntudatos szeméből láthatta, hogy Sophie a lelkére vette, hogy nem tudott segíteni volt barátján. Magát okolta a történtekért, ahogyan a nők nagy része teszi hasonló helyzetben.

A lány ismét lesütötte a szemét, Cal pedig sóhajtott, és Sophie álla alá nyúlt, felbiccentette a fejét, hogy egymás szemébe tudjanak nézni. A lány tekintete egy kissé riadt volt, de reménykedő is. Caltől várta a feloldozást, a bizonyítékot, hogy ő ártatlan volt és tehetetlen, s nem ő a felelős exbarátja erőszakosságáért. A férfitől várta, hogy kimondja azt, amit valószínűleg a lelke mélyén tudott maga is.

-          Sophie, Joseph beteg. Terápiára, segítségre van szüksége. A dühkezelést manapság hatékonyan tudják gyógyítani, de csak szakemberek. Nem segíthetett rajta. Saját magán viszont még segíthet.

A lány erre nem reagált, nem is szólt néhány hosszúra nyúlt pillanatig, csak nézett maga elé, aztán ismét Calre emelte szomorú pillantását. Bánatos tekintetével fiatalabbnak tűnt valódi koránál is.

-          Mi van, ha visszajön? Ha ismét bántani akar? – kérdezte halkan, ettől a hangtól pedig Calnek megszakadt a szíve.

-          Nem fog visszajönni! Hallja, Sophie? Nem fogja bántani magát, mert én ott leszek, és nem engedem, rendben? Elhiszi ezt nekem?

Sophie a szemébe nézett, és Cal ismét elámult, mennyi érzelmet képes kifejezni ez a zöld szempár. Ott remegett benne a hála, a remény és a feltétlen hit Calben. Sophie aprót bólintott, miközben halványan elmosolyodott. Cal viszonozta, és kissé megkönnyebbült, hogy a lány jobban érzi magát.

-          Jöjjön, elkísérem. Ideje, hogy hazamenjen és kipihenje magát – mondta, miközben feltápászkodott, majd felhúzta Sophie-t is a földről.

A lány nem tiltakozott, sőt, hálásnak tűnt azért, hogy megmondják, mit tegyen. Elárvultnak és aprócskának látszott Cal zakójában, amit összefogott magán. A férfi elmosolyodott, és Sophie mellett indult el, karjuk néha súrolta a másikét menet közben.

A férfi útközben írt egy gyors smst Gilliannek, amiben tájékoztatta, hogy a gyakornok nem érezte jól magát, ezért hazakísérte, de ne aggódjanak. A nő azonnal válaszolt, megígérve, hogy szól a többieknek is, és kérte Calt, hogy vigyázzon Sophie-ra.

Cal a fejét csóválta, majd zsebre vágta a telefont, és egész úton csöndben volt. Sophie sem szólalt meg, de ez a csend meghitt volt. Ott feszült közöttük a közös és nagyon is meghatározó emlék, mégsem nyomasztóan. Szövetségesekként lépdeltek, sokkal közelebb kerülve egymáshoz, mint pár órával korábban.

Hamarosan Sophie megállt egy négyemeletes épület előtt. Nyugalmat árasztott, vöröses téglákból húzták fel, csak néhány ablakban pislákolt fény a kései órán. Cal elmosolyodott, úgy érezte, ebben a házban biztonságban tudhatja Sophie-t. Illett a lányhoz, otthonosság áradt a falakból.

-          A számomat már tudja, ha bármi probléma adódna, hívjon fel bátran – mondta kedvesen, Sophie pedig elámulva nézett rá.

Talán nem hitte, hogy a sokszor sajátos stílusú Dr. Lightman ennyire törődőnek bizonyul egy újonccal szemben. Cal nem lepődött meg ezen. A szeretteiért bármire képes volt, de az emberek többsége alig akarta elhinni, amikor efféle gesztusokat tett. Hajlamosak voltak a szúrós stílusának hinni, nem pedig a tetteinek.

-          Köszönöm, amit értem tett, Dr. Lightman, én… – motyogott Sophie akadozva, örömkönnyektől csillogó szemmel, de Cal csak intett, amivel a lányba fojtotta a szót.

Nem szerette, ha hálálkodtak neki, nem is tudott vele mit kezdeni. Nem a köszönetért tette, amit tett, hanem mert így érezte helyesnek. S mert a gyakornoka máris fontossá vált a számára. Természetesen megtette volna ugyanezt Gillianért, Nadine-ért vagy Riáért is, de Sophie valahogy más volt…

Aggodalma azonban újra fellobbant, ahogy Sophie elárvult arcát fürkészte. Most, hogy indulnia kellett, nem akaródzott elmennie, és egyedül hagyni kis védencét. Habozva nézte a lány könnyes szemét, bánatos arcát. Arra gondolt, hogy meg kellene csókolnia, igen, ezt kéne tennie. De a lány túlságosan ártatlannak tűnt abban a pillanatban, ő pedig nem akarta elrontani az egészet azzal, hogy rámenős és tolakodó. Talán erőszakosnak is tűnne, azt pedig végképp nem akarta, tekintve, mi történt nemrégiben a kocsmában.

Így hát csak kissé sután a lányhoz lépett, és gyorsan megölelte. Egy másodpercig élvezte a testének melegét, az illatát, azután elengedte.

-          Rendben lesz, ugye, kedves? – kérdezte aggódva.

Sophie halványan elmosolyodott, és bólintott. Cal némiképp megnyugodott. A mosoly jót jelentett. Gyógyulást. Visszamosolygott, aztán zsebre dugott kézzel nézte, ahogy Sophie a lépcsőház felé indul, az ajtóból pedig még visszainteget neki. Mosolyogva biccentett a lánynak, aztán lassan indult hazafelé, elmerengve a történteken és az érzésein.